Wednesday, August 20, 2014
Ez a kedvenc búsképű madaram.

Ez a kedvenc búsképű madaram.

van

ez a “több tiszteletet a magyaroknak” rigmus.

na ácsi. miért is kéne, hogy tiszteljen minket az eu? tán a mindenkori magyar kormány szarta a spanyolviaszt? (ide 90 óta mindenki beletartozik)

tán olyan erős a gazdaságunk?

esetleg büszkék lehetünk az export mérlegre?

netán korszerű normákat követünk, innovatívak vagyunk?

élen járunk a társadalmi kérdésekben, integrációban?

vagy hogy korszerű az iparunk, mezőgazdaságunk?

vagy arra verjük magunkat, hogy mennyi mindent adtunk a közosbe?

egyik sem.

nincs miért tiszteletet kérni, sem remélni.

járni meg nem jár. pont.

csak szeretném megkérni az éppen aktuális kormányt, hogy duguljanak el és ne basszank el itt mindet még jobban.

köszöntem.

baráti üdvözlettel

adófizető, választópolgár

Gyűlölethömpöly

glancetoastare:

A mai nap jelszava eddig.
Kulcsszavak: megázás, bringás esés, ‘gusztus húsz, prolik, rendőrök, vasárnapi sofőrök, cpu failed+feketeképernyő :((

u mean foshömpöly?

Weltschmerz -> Götterdämmerung -> RAGNARÖK ?

Monitorcsiga.

Monitorcsiga.

Ugye kikapcsolsz, ha nem használsz?

Kaptunk ilyen matricákat a monitorjaink szélére. Kértem egyet a homlokomra is, de nem adtak :( (via muszeresz)

én ráragasztottam a monitoromra mindkettőt, így legalább úgy néz ki, mint egy csiga :D

2,5h alatt

szornyeteglajos:

megsütöttem 2tepsi sajtosrudat, 1tepsi meggyes-joghurtos zablepényt, összedobtam egy kis rakott zöldbabot - és már nem is vagyok éhes.

…ma még nem ettem…

mondom a címet.

kamaszkorom legszebb nyara, avagy Cimmer Fráj

"Megvan az a film, hogy Zimmer Feri? Tökéletes lenyomata a kilencvenes évek Balatonjának - onnét emlékezetes nekem, hogy azon a nyáron, amikor bemutatták (1998 nyarán, tizenhat éves voltam akkor…), életem első munkahelyén dolgoztam a balatoni cimmerfrájos szórakoztatóiparban, pont abban a világban, amiről a Zimmer Feri is szól. Valahogy belekerült a jutyúbos lejátszólistába és egy pillanatra visszajött egy csomó minden arról a nyárról.

Na ugye hogy megvan? Szólt a rádióban a Chumbawambától a Tubthumping, Celine Diontól azElsüllyedt a nagy hajóPuff Daddytől az Elestem a motorral, nekem meg úgy nézett ki többé-kevésbé minden napom, hogy reggelente felmartam a hátitatyómat és elbringáztam egy jellegtelen kis házikóhoz a strand mellett, ahol hatalmas tábla hirdette: “FERIENDIENST, ZIMMER FREI APPARTEMENT FREI MIT CAMERA UND DUSCHE”.

A helyet a Rudibá’ pörgette, akit egy az egyben az értelmező kéziszótár “balatonparti vállalkozó” szócikke mellől vágtak ki: valamikor a nyolcvanas években szagolta ki az üzleti lehetőséget a Berlini Falon (a piaci rést, érted), nevezetesen hogy a háború után kettévágott családok határozott mennyiségű nyugatnémet márkát hajlandóak azért áldozni, hogy a Plattensee mellett tölthessenek két biergőzös hetet a DDR-es rokonokkal. És nyilván nem fognak a tó mellett szabad ég alatt aludni és itt jött a képbe Rudibá és a megkopott Zimmer Frei tábla. Ment a biznisz egyébként elég jól: Rudibá már akkor Mercedesszel nyomta, amikor még évekig kellett sorbanállni egy kispolszkiért és jó minőségű cuccokért a fonyódi lengyelpiacra kellett járni.

Ebben a játékban egy szabály volt: minden szereplő megpróbálta minimális munkával maximalizálni a hasznát és átverni a többi játékost. Átverték a vendégek a rájzebürósokat, a rájzebürósok a vendégeket, a Rudibá a nyaralótulajdonosokat, a tulajok a Rudibát, a srácok, akikkel együtt dolgoztunk a Rudibát és a vendégeket, Rudibá meg minket - gyakorlatilag mindenki igazoltnak látta, hogy taktikai megelőző csapással átverjen mindenki mást, hiszen úgyis átverik.

A Rudibá üzleti modellje elég egyszerű volt: szezon előtt megegyezett a nyaralók tulajdonosaival, hogy ő pörgeti a vityillót júniustól szeptemberig, intézi a vendégek szarságait, fizeti a takarítást és a kisebb-nagyobb javításokat, cserébe a tulajok nem használják a házat és a vendégek által szigorúan zsebbe csúsztatott nyugatnémet márkakötegek egy jelentős része nem is hagyja el a Rudibá zsebét a továbbiakban.

Az okosítás itt elég egyszerű volt, ugyanis a nyaralók tulajai többnyire le se szagoltak a házhoz nyaranta, a Rudibának szabad keze volt abban, hogy melyik házat adja ki és mennyiért. Rengeteg ház pörgött nyáron fullon a flottában, a tulajoknak meg Rudibá finoman adagolta folyamatosan telefonon, hogy hát, ez a hét se adta ki, csak pár napra sikerült fogni egy párocskát, akik mennek is tovább Bivalybasznádra. Azt gondolom egyébként, hogy a tulajok sem voltak ennyire hülyék, hogy ezt benyeljék, ha mást nem, akkor a vízórára pillantva csak össze kellett rakniuk, hogy bejelentett három kiadott hét alatt folyamatosan slagozni kellett minden létező csapon keresztül, hogy ennyi víz fogyjon, de hát nekik ez az egész amolyan ingyen pénz volt sok esetben vesződés nélkül és ráhagyták az öregre. Másrészt meg mehettek volna máshová, de ott még többet húztak le róluk és ráadásul a házat se tudták úgy kiadni, mert a Rudibá’ tényleg értette a dolgát és akkor is fullra járatta a házait, amikor már a televíziótól lejöttek riportot forgatni, hogy milyen szar az idei balatoni szezon és percekig svenkeltek a kamerával a töküres strandon.  

Mondjuk a tulajokat se kellett félteni: olyan lepukkant házak kulcsait kaptuk meg május végén, hogy nem tudom elképzelni az elkeseredésnek (vagy az ittasságnak) azt a fokát, hogy ennyi nyugatnémet márkát hajlandó bárki is fizetni azokért a koszfészkekért, amiket utoljára akkor újítottak fel, amikor a Beatles énekelte a Love Me Do-t a Szabad Európa Rádión. Fejték a tulajok a házakat, költeni meg nem költöttek rájuk sokszor évtizedekig és ez meg is látszott rajtuk. Rudibának egyébként kiterjedt hálózata volt mesterekből a környéken, még szombat éjjel kettőkor is megvolt az embere, ha valahol eldugult a klotyó egy hibásan megtervezett könyökcső miatt és kimosta a fos a germánokat. A kuncsaftért mindent, ugye. Amikor valami egyszerűbb dolgot kellett megszerelni, Rudibá minket küldött, így aztán azon a nyáron egyszerre voltam villanyszerelő-, burkoló- és zárlakatostanonc.

Volt olyan, hogy a tulaj két irodába is beadta a vityillót párhuzamosan, vagy hogy a tulaj okosba’ kiadta a házat saját szakállára: ez egyszer kimondottan vicces volt, amikor kiderült, hogy egy ikerház egyik felét kiadtuk egy így hárman forgalmas szombaton négy sokkisbuszos társaságnak.

A vendégek egyszerűek voltak: volt pár bejáratott trükk, amivel akudni próbáltak az árból, ezeket egy idő után már a hangsúlyból levágtuk. Volt ugye a klasszikus okosítás, amikor per kopf fizették a szállást: ilyenkor a három mikrobusznyi konvojból egy mikrobusz lemegy lángosozni a strandra, amíg a másik kettő kivesz feleannyi emberre egy házat, aztán amikor mindenki megnyugodott, szépen egyesül a banda és már faragtak is negyven százalékot az első sör előtt. Rudibá’ pont ezért taktikai megelőző csapásként eleve negyven százalékkal magasabb árat mondott a mikrobusszal betérőknek, amiből aztán nagy kegyesen adta a tíz százalék angebótot, amit a németek a Rudibá utazási irodájának programjaira válthattak be szamársimogatásra meg ostorcsattogtatásra, esetleg okosított pálinkakóstolóra a Rudibá egyik cimborájának kocsmájában. Fene tudja, én akkor se mentem volna el ezekre, ha fizetnek, de arra két nap után rájöttem, hogy a Rudibá egy szekérderék döglött kismacskát is értékesíteni tud, ha törvényes fizetőeszköz üti a markát.

Aztán ott voltak azok a németek, akiknek csak akkor esett le, hogy okosítani vagy alkudni kellett volna, amikor már megkapták a kulcsot és becuccoltak a csodapalotába és elmúlt a feszültség. Volt például egy fazon, aki visszajött egy videokamerával, hogy levideózta a hangyákat a fürdőszobában és hogy a Rudibá adjon vissza húsz százalékot az árból… szombat volt, turnusváltás, bolondokháza, a Rudibá ilyenkor eleve duplakonyakkal indította a napot reggel és láttam, ahogy tikkelni kezd a szeme a videokamera fekete-fehér kétcentis kijelzőjén fel-alá masírozó hangyákon. Ekkor szerencsére előkerült Karesz, Rudibá sógora és erős embere (róla még lesz szó) és finoman elmagyarázta az arcnak, hogy akkor most szépen visszamegy és megmondja annak az extra másfél kibusznyi emberkének, akik becuccolás közben bukkantak fel hogyhogynem, hogy sajnos nem járt sikerrel az alkudozás, majd zuhannyal lemossák a hangyákat fürdés előtt a kád széléről.

Volt a vendégeknek egy érdekes fajtája, a vócseresek. Ezek a szerencsétlenek kinézték egy németországi utazási iroda légkondícionált bürójában álmaik nyaralóját, ott fizettek és kaptak egy vócsert, amit lobogtatva betértek a partnerbűróba a Rudibához. Rudibá ezeket szerette a legjobban: nem alkudtak (eleve nem a Rudibának fizettek) és többnyire nem verték szét a berendezést, turnusváltáskor egy félórás takkerolással kiadható lett a kecó. A vócseresekkel kapcsolatos fejés úgy működött, hogy eleve pocsék, alulexponált, töksötét képeket küldtek ki a német katalógusba és a vócsereseknek fogalma sem volt arról, hogy a Rudibá ott az orruk előtt találta ki a barna noteszéből, hogy hová is tegye őket, a szabad házak közül melyik az, amire hunyorítva rá lehet mondani, hogy az van a fotókon.

Apropó, a barna notesz. Ez volt a klasszikus kettős könyvelés Rudibá-féle verziója, ehhez a kis noteszhez senki se férhetett hozzá, csak Rudibá és Karesz. Itt vezették, hogy melyik ház van kiadva és mikorra van madár melyikre - a “rendes” egy nagy piros füzet volt az irodában, ha jöttek ellenőrizni vagy felbukkant a kurtaxás (helyi idegenforgalmi adó) emberke az önkoritól, akkor a piros füzet alapján osztottak-szoroztak.

Ha meg már barna notesz és Karesz, akkor azért augusztus elejére leesett, hogy van igazából egy harmadik füzet is forgalomban, az a Kareszé és olyan házak is vannak benne, amikre már Karesz alkudott meg a tulajokkal májusban, személyesen felügyelte a kiadásukat és a Rudibá hogyhogynem soha nem tudott róluk. Na mindegy.

A munkamenet egyszerű volt: bejött a kuncsaft, hogy hát cimmert vagy házat keres, közel a parthoz, tudunk-e segíteni. Rudibá a zsírosabb, kéthetes kuncsaftokat egyből megkínálta a jobbik pálinkájából, hogy mire az alkudozásra került a sor, taktikai előnnyel induljon. Megalkudtak, aztán jöttünk mi, kismotorral-biciklivel elnavigáltuk a germánokat a kinézett házhoz, segítettünk pakolni pár márka jattért, aztán visszazúztunk, mert jött a következő. Arra elég hamar rájöttem, hogy ebből a munkából nem fogok Ferrarit lízingelni, így aztán Sanyikával, a másik ilyen lótifutival agyalni kezdtünk, hogy is lehetne valamit okosítani ebből a melóból. Mondtam, hogy voltak a mikrobuszos Houdini-k, akiknél úgy tűnt elő nyolc-tíz ember meg egy kisbusz a kalapból, hogy még ő maguk is meglepődtek. Ezeknél lehetett okosítani: amikor kisbuszost vittem, mellékesen megpendítettem, hogy van itt az újságosnál német nyelvű cájtung, abból hoznék ki reggelente, mert hogy a Rudibá mondta, hogy két hétig maradnak és hogy ne maradjanak le az otthoni hírekről. Ha a figura elkezdett tiltakozni (persze, nem fognak egy kisbusznyi embert minden reggel kiköltöztetni, a buszt meg elvarázsolni valahová), akkor már sejthető volt, hogy itten kasza utca lesz. A házban aztán körbevittem őket és mondtam, hogy hát igen, ez jó nagy ez a ház, kényelmesen el fognak férni, többen is beférnének ide és itt már rendesen izzadtak néha: a kegyelemdöfés az volt, hogy a kapuban visszafordultam, hogy itt kéne aláírni, hogy átvették ennyiért, de hát nyilvánvaló, hogy itt többen lesznek, mint amennyi főre be vannak jelentve, ezért tíz százalékot húznánk az áron. Az arcok ebbe tízből tízszer belementek, és ekkor jött a második kör: a kurtaxa miatt jobb, ha csak 5%-ot írunk a papírra.

Miről nem írtam még… ja igen. Rudibá hosszabb ideje nyomta a vendéglátóipart, mint ahány éves én akkoriban voltam, így aztán olyan szimata volt az öregnek, hogy csak néztem. Nem igazán volt olyan, hogy bejött a vendég érdeklődni, aztán ugyanannyi márkával távozott, mint amennyivel belépett a kapun: még akkor se vette le az öreg a “Van házunk!” táblát, amikor már csütörtökön gombfociztunk az árnyékban, mert minden házunk ki volt adva vasárnapig. Az öreg kiállt a kapuba és figyelte az utca végi nagy parkolót, ahová egyébként szórólapot teríteni jártunk ki a szamársimogatós programokhoz és minden betérő németről meg tudta mondani, hogy szállást keres-e vagy sem. Tényleg, nem hittem el, de egyszer se futott lyukra az öreg, pedig körülbelül hétszáz szót beszélt németül és a nagy részét a Tutti-Frutti Partiból meg a Schulmadchen mit Kleine Titten-sorozatból szedte össze.”

paradés szóhasználat, zseniális írás. én végig röhögtem.

Copyrigt Zsombor a sörhab blogról.

givemeinternet:

Turtle bros

napi obligát teknőskontent.

givemeinternet:

Turtle bros

napi obligát teknőskontent.

fuckyeahsaudiarabia:

turaath:












Khamis ibn Mohammed Rimthan, also known as The Guide of Guides.










Khamis ibn Mohammed Rimthan, gifted guide, instinctive geographer and long-time employee of Aramco, died Sunday, June 21, at the Dhahran Health Center. Born at the turn of the century in the al-Madi District of Jubail, he was a member of the ‘Ajman tribe. As he had the ability to gauge distances accurately he was employed by the Saudi Arab Government as a guide. He was the first guide in the government service who was assigned to the Company in 1934 to lead caravans of supplies from Jubail to Dhahran and from Dhahran to Abqaiq. After he entered the Company’s employ in 1942, Khamis served as Chief Guide for Aramco’s Exploration parties, working with Arabian Research during the summers when the parties came in from the desert. Extremely conscientious, Khamis took his responsibilities seriously when he led a field party. His first concern was for the welfare and comfort of his charges. As Chief Guide he rendered an invaluable service to the Company. He knew the geography of Saudi Arabia as well as a child knows his mother. On numerous occasions his knowledge of the country proved to be more accurate than maps. In the Arabian Research division he was considered the highest authority on Saudi Arab place names, Bedouin customs, tribal chiefs and their areas of influence.

kalapomat emelintem. nyugodjék békében.
egy kérdés maradt nyitva.
hány éves volt?

fuckyeahsaudiarabia:

turaath:

Khamis ibn Mohammed Rimthan, also known as The Guide of Guides.

Khamis ibn Mohammed Rimthan, gifted guide, instinctive geographer and long-time employee of Aramco, died Sunday, June 21, at the Dhahran Health Center. Born at the turn of the century in the al-Madi District of Jubail, he was a member of the ‘Ajman tribe. As he had the ability to gauge distances accurately he was employed by the Saudi Arab Government as a guide. He was the first guide in the government service who was assigned to the Company in 1934 to lead caravans of supplies from Jubail to Dhahran and from Dhahran to Abqaiq. After he entered the Company’s employ in 1942, Khamis served as Chief Guide for Aramco’s Exploration parties, working with Arabian Research during the summers when the parties came in from the desert. Extremely conscientious, Khamis took his responsibilities seriously when he led a field party. His first concern was for the welfare and comfort of his charges. As Chief Guide he rendered an invaluable service to the Company. He knew the geography of Saudi Arabia as well as a child knows his mother. On numerous occasions his knowledge of the country proved to be more accurate than maps. In the Arabian Research division he was considered the highest authority on Saudi Arab place names, Bedouin customs, tribal chiefs and their areas of influence.

kalapomat emelintem. nyugodjék békében.

egy kérdés maradt nyitva.

hány éves volt?

ehhez

az új kenyér ünnepe dologhoz csak annyit mondanék, hogy én már azzal is kiegyeznék, ha ehető lenne a kenyér.

nem kell új, meg update.

legyen ehető és olcsó.

köszi.